Prologue
*10 évvel ezelőtt*
A macimat magamhoz szorítva aludtam el. Még utoljára felnéztem anyukám és apukám könnyes szemeire, aztán beborított az álom hulláma. Nem tudtam mire vélni a szüleim könnyeit.
Álmomban egy gyönyörű szép ló hátán ültem, akivel egy virágos réten száguldoztam. A rét végében a szüleim ültek egy kockás pléden és büszkén néztek rám, a 8 éves egyetlen kislányukra. Az arcomba süvített a meleg szél, az arcomat a napsugár simogatta. Aztán ez hirtelen eltűnt és egy pillanatra érzékeltem, hogy apukám kivesz az ágyból, karjaiba von és felemel. Hallottam anyukám sírását. De aztán visszasüppedtem az álmokba.
Másnap reggel egy ismeretlen vas ágyon ébredtem. A macimat még mindig magamhoz öleltem. Nehéz dunyha nehezedett rám és vaskos toll párnán feküdtem. Kicsi kezeimmel megdörgöltem a szemeimet, hogy elűzzem az álmokat belőle. Körbe néztem, de semmi ismerős dolgot nem találtam a kis szobába, ahol ébredtem. A falak fehérek voltak és barátságtalanul csupaszak, egyetlen egy kép sem díszítette. Az ablakon rács ékeskedett felsőbb rendűen. Mint, aki kigúnyolja az embereket. Azonnal könnyek szöktek a szemembe és csak a szüleimet akartam. Senki mást. Csak akartam érezni anyukám biztonságos ölelését. Apukám erős karjait magam körül.
Könnyes szemekkel és a mackómat magamhoz szorítva keltem ki az ágyból, és mentem az ajtó fele félve. Lassan lenyomtam a kilincset és kikukucskáltam a kis résen. Egy zöld szempár nézett velem farkas szemet. Számat elhagyta egy sikoly.
- Te ki vagy? - kérdeztem halkan a göndör hajú kisfiútól.
- Harry a nevem. És a tied? - kérdezte kíváncsian a fürtös.
- Alice a nevem.
- Ejnye Harry drágaságom! Nem szabad a frászt hozni ifjú hölgyekre. - guggolt le egy anyukámtól fiatalabb néni és megsimogatta Harry fejét. - Szia! Az én nevem Amy. - jött felém közelebb.
- Hol van az anyukám? - szipogtam és közben hátráltam.
- Ne félj tőlem Alice, nem foglak bántani! - mosolygott rám barátságosan.
- Hol van az anyukám? Az anyukámat akarom. - hajtogattam és szorosan magamhoz szorítottam a mackómat.
- Anyukádnak és apukádnak dolga van, ezért mi vigyázunk rád. - guggolt le hozzám és megfogta a kezeimet.
*6 évvel később*
- Kapj el, ha tudsz! - futottam el Harry elől a nevelő otthon udvarán. Nevetgélve kergettük egymást a többi gyerek között.
- Megvagy! - egy kezet éreztem a vállamon és hirtelen Harry felé fordultam. A váratlan ütközéstől mindketten a füvön kötöttünk ki.
- Mit gondolsz, egyszer kijutunk innen? Örökbe fogadnak majd minket valaha is? - kérdeztem tőle, miután kinevettük magunkat. Már 6 éve a nevelő otthon az otthonom. Már 6 éve Harry a legjobb barátom. Csak vele értem meg magam, meg Amy-vel a gondozóval. 6 éve, hogy a szüleim itt hagytak.
- Nem tudom Bogyó. Téged biztosan, mert olyan kis cuki vagy. - nézett rám a villogó zöld szemeivel.
- Senki sem tud ellenállni a zöld szemeidnek meg göndör fürtjeidnek Harry. - mondtam neki mókásan.
- Ígérd meg, hogy csak együtt megyünk el!
- Ígérem! - mondtam és megfogtam a kezét.
A kapu előtt egy kocsi állt meg. Egy férfi és egy nő szállt ki belőle és az épület felé mentek. A férfi 30-as éveibe járó, láthatólag üzletember volt. Öltönyt viselt. A nő tőle fiatalabb volt és hosszú szőke haja a melléig ért. Ő lazábban volt felöltözve. Kézen fogva mentek el a bejáratig, ott pedig a férfi kinyitotta az ajtót a nőnek.
10 perccel később, mikor Harryvel még mindig a füvön ültünk és éppen álmaink családját alkottuk meg Amy megállt felettünk.
- Alice kérlek gyere velem! - mondta színlelt vidámsággal és műmosollyal.
- Miért mi történt? - átláttam az álcáján és ez megijesztett. Harryre néztem, aki szintén zavartan nézte Amy-t.
- Bent mindent elmondunk. - eleget tettem a kérésének és feltápászkodtam. Bizonytalanul Harryre néztem.
- Nem, Harrynek most itt kell maradnia. - szólt lágyan Amy, majd belém karolt. Harry alig bírta türtőztetni magát, hogy ne jöjjön velünk.
- Amy kérlek mondj valamit!
- Majd bent. - felvezetett az igazgató nő szobájába. Az ajtó előtt megállt és mielőtt bekopogott volna szorosan magához ölelt. - Mindig is te leszel a hercegnőm! - elengedett majd könnyeit visszatartva bekopogott.
- Igen? - szólt bentről egy mély hang.
- Meghoztam Alice Hill-t. - mondta Amy és betessékelt a szobába. Az igazgató nőn kívűl, ott volt a férfi és a nő, akit láttunk Harryvel. Barátságosan mosolyogtak rám, de nem éreztem a biztonságot abba a mosolyba. Olyanok voltak, mintha csak megjátszanák az egészet.
- Szia Alice! Kérlek, hagy mutassam be Sarah Parker-t és kedves férjét John Parker-t. Ők azért látogattak el hozzánk, mert gyermeket szeretnének nevelni. És te vagy a szerencsés, akit választottak a többiek közül. - mondta mosolyogva az igazgató nő. Nem hittem el, amit mondott. Engem? Választottak? De hát miért? Kérdések cikáztak a fejembe, de határozottan boldog voltam. És, akkor eszembe jutott Harry.
- Lenne 5 percem, hogy elbúcsúzhassak a legjobb barátomtól? - fordultam újdonsült szüleim felé. John arcán türelmetlenség suhant át, de aztán visszatért a mosoly.
- Persze kicsim. - Sarah kedvesen mosolygott rám.
- Akkor már csak annyi lenne a teendő, hogy aláírják ezeket a papírokat itt és itt. - mutatott az igazgató nő két helyre egy papíron. Parker-ék sietve aláírták és boldogan összemosolyogtak.
Ekkor még nem tudtam, hogy a halálos büntetésemet írták alá.
Álmomban egy gyönyörű szép ló hátán ültem, akivel egy virágos réten száguldoztam. A rét végében a szüleim ültek egy kockás pléden és büszkén néztek rám, a 8 éves egyetlen kislányukra. Az arcomba süvített a meleg szél, az arcomat a napsugár simogatta. Aztán ez hirtelen eltűnt és egy pillanatra érzékeltem, hogy apukám kivesz az ágyból, karjaiba von és felemel. Hallottam anyukám sírását. De aztán visszasüppedtem az álmokba.
Másnap reggel egy ismeretlen vas ágyon ébredtem. A macimat még mindig magamhoz öleltem. Nehéz dunyha nehezedett rám és vaskos toll párnán feküdtem. Kicsi kezeimmel megdörgöltem a szemeimet, hogy elűzzem az álmokat belőle. Körbe néztem, de semmi ismerős dolgot nem találtam a kis szobába, ahol ébredtem. A falak fehérek voltak és barátságtalanul csupaszak, egyetlen egy kép sem díszítette. Az ablakon rács ékeskedett felsőbb rendűen. Mint, aki kigúnyolja az embereket. Azonnal könnyek szöktek a szemembe és csak a szüleimet akartam. Senki mást. Csak akartam érezni anyukám biztonságos ölelését. Apukám erős karjait magam körül.
Könnyes szemekkel és a mackómat magamhoz szorítva keltem ki az ágyból, és mentem az ajtó fele félve. Lassan lenyomtam a kilincset és kikukucskáltam a kis résen. Egy zöld szempár nézett velem farkas szemet. Számat elhagyta egy sikoly.
- Te ki vagy? - kérdeztem halkan a göndör hajú kisfiútól.
- Harry a nevem. És a tied? - kérdezte kíváncsian a fürtös.
- Alice a nevem.
- Ejnye Harry drágaságom! Nem szabad a frászt hozni ifjú hölgyekre. - guggolt le egy anyukámtól fiatalabb néni és megsimogatta Harry fejét. - Szia! Az én nevem Amy. - jött felém közelebb.
- Hol van az anyukám? - szipogtam és közben hátráltam.
- Ne félj tőlem Alice, nem foglak bántani! - mosolygott rám barátságosan.
- Hol van az anyukám? Az anyukámat akarom. - hajtogattam és szorosan magamhoz szorítottam a mackómat.
- Anyukádnak és apukádnak dolga van, ezért mi vigyázunk rád. - guggolt le hozzám és megfogta a kezeimet.
*6 évvel később*
- Kapj el, ha tudsz! - futottam el Harry elől a nevelő otthon udvarán. Nevetgélve kergettük egymást a többi gyerek között.
- Megvagy! - egy kezet éreztem a vállamon és hirtelen Harry felé fordultam. A váratlan ütközéstől mindketten a füvön kötöttünk ki.
- Mit gondolsz, egyszer kijutunk innen? Örökbe fogadnak majd minket valaha is? - kérdeztem tőle, miután kinevettük magunkat. Már 6 éve a nevelő otthon az otthonom. Már 6 éve Harry a legjobb barátom. Csak vele értem meg magam, meg Amy-vel a gondozóval. 6 éve, hogy a szüleim itt hagytak.
- Nem tudom Bogyó. Téged biztosan, mert olyan kis cuki vagy. - nézett rám a villogó zöld szemeivel.
- Senki sem tud ellenállni a zöld szemeidnek meg göndör fürtjeidnek Harry. - mondtam neki mókásan.
- Ígérd meg, hogy csak együtt megyünk el!
- Ígérem! - mondtam és megfogtam a kezét.
A kapu előtt egy kocsi állt meg. Egy férfi és egy nő szállt ki belőle és az épület felé mentek. A férfi 30-as éveibe járó, láthatólag üzletember volt. Öltönyt viselt. A nő tőle fiatalabb volt és hosszú szőke haja a melléig ért. Ő lazábban volt felöltözve. Kézen fogva mentek el a bejáratig, ott pedig a férfi kinyitotta az ajtót a nőnek.
10 perccel később, mikor Harryvel még mindig a füvön ültünk és éppen álmaink családját alkottuk meg Amy megállt felettünk.
- Alice kérlek gyere velem! - mondta színlelt vidámsággal és műmosollyal.
- Miért mi történt? - átláttam az álcáján és ez megijesztett. Harryre néztem, aki szintén zavartan nézte Amy-t.
- Bent mindent elmondunk. - eleget tettem a kérésének és feltápászkodtam. Bizonytalanul Harryre néztem.
- Nem, Harrynek most itt kell maradnia. - szólt lágyan Amy, majd belém karolt. Harry alig bírta türtőztetni magát, hogy ne jöjjön velünk.
- Amy kérlek mondj valamit!
- Majd bent. - felvezetett az igazgató nő szobájába. Az ajtó előtt megállt és mielőtt bekopogott volna szorosan magához ölelt. - Mindig is te leszel a hercegnőm! - elengedett majd könnyeit visszatartva bekopogott.
- Igen? - szólt bentről egy mély hang.
- Meghoztam Alice Hill-t. - mondta Amy és betessékelt a szobába. Az igazgató nőn kívűl, ott volt a férfi és a nő, akit láttunk Harryvel. Barátságosan mosolyogtak rám, de nem éreztem a biztonságot abba a mosolyba. Olyanok voltak, mintha csak megjátszanák az egészet.
- Szia Alice! Kérlek, hagy mutassam be Sarah Parker-t és kedves férjét John Parker-t. Ők azért látogattak el hozzánk, mert gyermeket szeretnének nevelni. És te vagy a szerencsés, akit választottak a többiek közül. - mondta mosolyogva az igazgató nő. Nem hittem el, amit mondott. Engem? Választottak? De hát miért? Kérdések cikáztak a fejembe, de határozottan boldog voltam. És, akkor eszembe jutott Harry.
- Lenne 5 percem, hogy elbúcsúzhassak a legjobb barátomtól? - fordultam újdonsült szüleim felé. John arcán türelmetlenség suhant át, de aztán visszatért a mosoly.
- Persze kicsim. - Sarah kedvesen mosolygott rám.
- Akkor már csak annyi lenne a teendő, hogy aláírják ezeket a papírokat itt és itt. - mutatott az igazgató nő két helyre egy papíron. Parker-ék sietve aláírták és boldogan összemosolyogtak.
Ekkor még nem tudtam, hogy a halálos büntetésemet írták alá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése