Tudom, tudom 2 hetet késtem. De nem jött semmi vélemény a prológusról, ami miatt szomorú is vagyok...Jöhet hideg és meleg is, de tényleg! Csak kíváncsi lennék a véleményetekre.
Szóval a 2. fejezetet csak 2 komment után hozom!!
Olvassatok és kommentezzetek!:)
Millió csók xx
Bia
Chapter 1.
*Napjainkban*
Tűrtem. Nem is harcoltam ellene. Tudtam, hogy úgyis vesztenék, és csak rontanék a saját helyzetemen. Hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Próbáltam másra gondolni, hogy kizárjam az undort, amivel eltölt, ha csak hozzám ér. Szó szerint hányni tudnék attól, mikor megérinti a bőrömet. Vagy, ha már csak rám néz.
Élveztem, ahogy a meleg víz végigfolyik testemen. Mintha azzal, hogy eltűnik a lefolyóban, a mocskot is lemosná rólam. Persze tudom, hogy sajnos ez nem nem lehetséges. De jobb ebben a tudatban élni. Kizártam a külvilágot és csak a kedvenc tusfürdőm illatára figyeltem.
Hogy jutottam el idáig? Hogy lett ilyen az életem? Minden a szüleim hibája. Eldobtak maguktól és ide kerültem. Szó szerint a poklok poklába.
- Told kifele a segged kisasszony, mert elkésel! - kiáltott be nevelőanyám nem túl barátságosan. Elzártam a vizet és gyorsan összekészülődtem a fürdőbe. Mindig ez a végszavam.
A tanév első napja és én piszkosul élvezem, hogy végre elmehetek ebből a házból, akár csak pár órára is. Felvettem a kedvenc farmerom meg egy sima ujjatlan fekete toppot. Bekapcsoltam a nyakláncomat, amit még anyukámtól kaptam 7 éves koromba. Egy aranyláncon egy madárkát ábrázoló medál pihent. Mindig megnyugvással töltött el, ha éreztem a hűvös medált pihenni a bőrömön. Végig néztem magamon a tükörben, és mindent rendben találtam.
- Sziasztok. - köszöntem el, mikor a kijárat kilincsét megfogtam.
- Iskola után rögtön gyere haza! - morogta John, a nevelőapám, aki fel sem pillantott napi hírekből.
Kilépve a rémálmok házából, mosolyt erőltettem az arcomra. Az évek alatt sikeresen sajátítottam el a műmosoly mesterfokát. Senki sem vett észre semmit. Nem akartam, hogy bármi is kitudódjon, mert csak magamnak ártanék vele még jobban. Mindent megtettem, hogy fenntartsam a látszatot, miszerint minden a lehető legnagyobb rendben van. Benne voltam a suli menő klikkjében. Úgymond ők a "barátaim". A focicsapat kapitánya a pasim. Talán még ő a legértelmesebb ebbe a bandába. A többiek csak azért lógnak velem, mert engem választottak a "fő"-nek. Elvileg nekem kéne lenéznem a lúzereket, kritizálni az embereket, beszólni nekik az öltözködésük miatt és kurváskodni. De én pont a fordítottja vagyok. Próbálok mindenkivel kedves lenni, de tényleg egytől egyik. Ez néha sikerül, néha nem. Barátkozom mindenkivel, még ha a többiek szerint nyomi is az az ember, Nem vagyok az a filmekből ismert "Én Vagyok Miss Tökély És Enyém Az Egész Világ" picsa lány. És nem is akarok ilyen lenni.
Beszálltam a kocsimba, amit a nevelő szüleim nagy kegyesen megvettek nekem. Feltekertem maximumra a rádiót és gyújtást adtam a kocsinak. Nincs messze a suli, kocsival csak 5-6 perc. Csalódottan állítottam le a kocsit a megszokott parkolóhelyemen. Alig szálltam ki, máris mellettem termettek a "csatlósaim". Név szerint Abby, Mare és Emma. A 3 levakarhatatlan, kényeskedő picsa. Mindenütt ott vannak, de tényleg. És állandóan pletykálkodnak. Csak azért viselem el őket, mert ők is az álcám részei.
- Képzeljétek, azt hallottam, hogy csúf Bella és kocka Taylor kamatyoltak nyáron. - kezdte el mesélni izgatottan Emma. És sorba mondták a legújabb pletykákat, miközben azon voltam, hogy minél hamarabb odaérjek a szekrényemhez. Egy nevető lánycsoport mellett haladtunk el, akik felhőtlenül boldogoknak tűntek. Eltűnődtem, hogy mennyivel másabb lenne, ha én is ilyen tudnék lenni. De nekem ez nem adatott meg. A szekrényemhez lépve kinyitottam a kód segítségével, és beletettem azokat a könyveket, amire nem volt szükségem az első órán.
- Szia bébi! - súgta bele a fülembe Alex, és atölelt hátulról. Szeretem Alexet. Legalábbis azt hiszem. De lehet, hogy ez is csak álca. Mint, ahogy az életembe szinte minden az.
- Szia. - fordultam meg és megcsókoltam. A szokásos focis pulcsi volt rajta és farmer. Beletúrtam szőke hajába, miközben az oldalamon pihentette kezeit, és közelebb húzott magához.
- Hiányoztam cica? - vonta fel játékosan szemöldökét, de csak annyira húzódott el, hogy szemeimbe tudjon nézni. Nem válaszoltam, mosolyogva megpusziltam az arcát.
- És én neked? - mosolyogtam rá.
- Nagyon, nagyon! - emelt fel a földről és megpördült velem. Lehet butaság, de úgy érzem, mintha csak ő szeretne engem a világon. mintha csak neki lennék igazán fontos.
- Szeretném, ha ezt az évet már komolyan vennétek! - nézett körbe Mr. Peterson. - Fegyelmezett viselkedést akarok az órákon. Nincs több diákcsíny a tanárok ellen. - szúrós tekintetét végigvezette az utolsó padsorok között, ahol szokás szerint mi ültünk a focistákkal. - De a legfontosabb, hogy elvárom tőletek a legnagyobb mértékű tanulást és odafigyelést. Ha bárki... - hála a jó égnek nem tudta már befejezni, mert kicsengettek. Ami azt jelentette, hogy mehettünk ebédelni a menzára.
Alex-szelkézenfogva mentünk végig a folyósón, miközben sok féltékenykedő tekintetet el kellett viselnem. Már megszokhattam volna, hogy a suli leghelyesebb és legmenőbb srácával járok, ami egyet jelent sok-sok mérges tini lánnyal. Útközben a fiúk a péntek esti meccsről beszélgettek, mi meg hallgattuk őket. A menzára beérve az őrültek háza fogadott minket. Mindenki beszélgetett mindenkivel, és hangos nevetésektől visszhangzott a terem. Már a teli tálcáinkat egyensúlyozva mentünk a szokásos asztalainkhoz, ami az ablaknál volt közvetlenül. Két asztalt foglaltunk el, és azért pont ott, mert onnan az egész kajáldát be lehetett látni. Letelepedtem a szokásos helyemre, Alex mellé. A mai undorító ebéd: egy alma, kukorica leves és valami spagettire hajazó dolog. A fik folytatták tovább a beszélgetést, én meg elkezdtem enni. Éppen a tésztát csavartam fel a villámra, mikor Abby feje mellett egy ismerős alakot vettem észre. De aztán el is tűnt a lépcsőn. A nyakamat nyújtogattam, hátha látom még, de teljesen eltűnt.
- Mi a baj bébi? - tette kezét a combomra Alex.
- Semmi, csak azt hittem látok egy ismerőst, de tévedtem. - mosolyogta rá és összekulcsoltam kezeinket. Ő pedig nyomott egy puszit a szám sarkára.
Az nem lehet, hogy Őt láttam! Mit keresne itt? Ennek semmi értelme.
Megebédeltünk és mentünk vissza a következő óránkra, ami egyben az utolsó is volt a mai nap. Az első tesi rákon sohase kell átöltöznünk, így benyomultunk a tornaterembe csapatostul. Mr. White elmondta a szokásos beszédét és hazaengedett minekt. Örültem volna, ha megtartja végig az órát, annyival később kellett volna hazamennem.
- Bébi mennem kell edzésre, nem kisérsz el? - ölelt át Alex.
- Nem megy. Mennem kell haza. - mondtam unott hangon ás hozzádőltem.
- Kár. Hát jó. Akkor holnap találkozunk. Szeretlek! - mondta és megcsókolt.
- Én is téged! Szia! - engedtem el és elindultam a parkoló felé.
Már éppen nekifeszültem volna az iskolakijáratnak, mikor az kinyílt, én meg a mögötte álló ember karjaiba dőltem. Mikor felnéztem el sem akartam hinni kibe botlottam bele...
